Most, hogy lassan véget ér a Magyar Filmhét, itt az ideje, hogy megfejtsük, a magyar filmek valójában miért nem fognak még jó ideig eljutni szélesebb közönséghez.

Mert még él a sztereotípia. "A magyar film nézhetetlen” – ez az elmúlt ötven év egyik legtöbbet citált közhelye, ami már-már genetikai szinten égett a közönségbe. Ez az – egyébként hamis –állítás jut eszébe az embernek legelőször, ha valaki nekiszegezi a kérdést, miért nem vesz jegyet hazai filmre.

Mert az emberek nem járnak moziba. Míg a múlt század 50-es 60-as években a mozi valóban a vizuális tömegkultúra vezető fóruma volt, mára csak egy a számtalan szórakozási lehetőség közül. A huszadik század derekán egy átlagos magyar állampolgár, ha mozgóképhez akart jutni, ezt csak és kizárólag valamelyik filmszínházban tehette meg (ne feledjük, hogy a televíziózás 1957-ben indult el az országban). Ma a mozi, mint fogyasztási szintér csak egy folyamatosan zsugorodó úszó szigetként lebeg a mozgóképóceánban. Egy átlagos kábeltévével felszerelt háztartás legalább 6 csatornán önti ránk a filmeket, a VOD-ról, a blue ray lemezről/filléres DVD-kről és a mindig kéznél lévő torrentről nem is beszélve. A hazai filmkészítők még mindig a 30 évvel ezelőtti forgalmazási modell mentén képzeli el produktumaik életpályáját, amihez azonban a magyar piacból – sajnos – elfogyott a pénz és elfogytak a bemutatóhelyek. (OK, hogy Budapest tele van mozitermekkel, de vidéken már teljesen más a helyzet.) Talán saját magunknak is fájhat bevallani, de a film, ami fél évszázada még életbevágó kulturális ügy volt, mára csak a szórakozás egy formája – és már nem is a legtrendibb.

Mert nincsenek sztárok az országban. Egy 25 éve publikált filmes kutatás szerint a nézők első sorban a főszereplők kedvéért mentek el moziba. Manapság a programválasztás szempontjából sokkal meghatározóbb a kompetitív kulturális kínálat, a mozi helye, a parkolás, stb… Egy-egy kimagasló színészi teljesítmény édeskevés, hogy sikerre vigyen egy filmet. Magyarország ráadásul halmozottan hátrányos helyzetben van, ha mozikompatibilis sztárjait nézzük: évi 20-25 film még a legtehetségesebb színészeit sem tudja eltartani, mivel filmben szerepelni rövidtávon nem hoz igazi – tehát pénzre váltható - ismertséget. Ha egy magyar sikerfilm vágyott nézőszámát vesszük – ez a 8-9 évvel ezelőtti 500,000 helyett most 100-150,000 – és ehhez hosszá számoljuk azt a nem létező ideális állapotot, hogy a főszereplő, mondjuk egy élvonalbeli budapesti színház évadjának minden napján kb. 400 néző előtt szerepel, akkor is csak durván 250,000 emberhez jut el egy évben. (Ráadásul csak egy szűk közegben.) A népszerűséghez televízió kell, a televízió pedig az első valóságshow óta nem a színészek barátja. Tíz éve egy színész a televízió felé kacsingatva még kockáztatta, hogy beskatulyázza a médium és elbocsájtják színházából, manapság erről szó sem lehet, mivel a kereskedelmi módon gondolkodó televíziók zömében a színművészek elől egyszerűen elzárták a népszerűségcsapot. A kör megszakadt, nincs szükség alakításokra, csak hostokra, műsorvezetőkre és minél jobban kitárulkozó, bármit bevállaló tartalomipari rabszolgákra.

Mert nincs filmes képzés, nincsenek műhelyek. A felsőfokú filmes képzés 30-50 éves sztereotípiák alapján szerveződik, jelenleg olyan szakemberek tanítanak, akik még az analóg korban művelték a szakmát – analóg látásmóddal. A fiatal filmeseknek külföldön vagy itthon, de autodidakta módon kell elsajátítaniuk az alapokat. Műhelyek, gyakornoki rendszer híján egyedül a reklámfilm vagy a televízió jelenthet gyakorlóterepet – utóbbi szakmai minősége leginkább egy lefelé pörgő spirállal írható le – és bár hiába sokkal olcsóbbak a filmezéshez szükséges eszközök, de mesterek híján nagyon nehéz elsajátítani a filmezéshez szükséges vizuális és dramaturgiai látásmódot. A külföldön végzett és Magyarországra visszatért generáció ráadásul 5 év hátrányból indul a kortársaihoz képest, mivel a kicsi és belterjes szakma összezár az „idegenek” előtt. Hosszú távon hiányoznak – és hiányozni is fognak – a nagy, korszakos, közönségmágnes rendezőegyéniségek, hiszen az igazán jók csak ritkán, négy-hat évente juthatnak filmhez ebben a rendszerben és a kész produktum – arasson bármekkora sikert a világban – Magyarországon egyszerűen nem fogja elérni azt a népszerűséget, amitől „üggyé” válhat.

Mert nincsenek nagyívű, epikus történetek. A film alapja a forgatókönyv, a drámai sikeré pedig a katarzis. Mivel a magyar film a rendszerváltás óta abban a tévképzetben ringatja magát, hogy kiugró nézőszámot csak és kizárólag vígjátékkal lehet produkálni, látványosan feladta azokat a drámai műfajokat, amelyek sokkal alkalmasabbak lennének igazán mély és maradandó nyomot hagyni a nézők lelkében. Ennek pénzügyi okai is vannak: hátrom évvel ezelőttig a producerek nagy része anyagilag is abban volt érdekelt, hogy relatíve kis költségvetésből – akár 100 – 150 M Ft-ból – hozzon össze 3-400 milliósnak elszámolt produkciókat. (Az okokba és a módszerekbe most ne menjünk bele, mert külön tanulmányt témája lehetne.) Ezért az országot elárasztották az eleve közönségfilmnek szánt zsánervígjátékok, amelyek a szakmai színvonaluk és gányoltságuk okán – tisztelet a kivételnek – nem csak a műfajt, de magát a magyar filmet is megutáltatták a nézőkkel.

Mert a filmesek nem értenek a marketinghez. Az ember joggal várná el egy producertől, hogy 5-700 millióból létrehoz egy produktumot, akkor azt megfelelő súllyal hirdesse. (Egy kereskedelmi forgalomba kerülő terméknél minden 100 befektetett forintból 8-12 megy marketingcélra.) Egy átlagos magyar film esetében ez az arány sokkal rosszabb: jó esetben 1-5%). Sem a Filmalap, sem a filmesek nem ismerték még fel, hogy a kitöréshez csak az lenne elegendő, ha következetesen nagy energiákkal, kortárs és előremutató vizualitással reklámoznák az elkészült magyar filmeket - valamennyit. (Ennek éves összesített médiaköltsége nagyjából egy most készülő játékfilm büdzséje lenne.) A szakma önreflexív és bezárkózó gondolkodásmódjára tipikus példa az Antal Nimród által forgatott „Ülj mellém” című reklámfilm, amelyben kiváló magyar színművészeket láthatunk, akik az egyik moziban gyönyörű képeken élveznek egy filmet. Torokszorító, hogy ez a látványosan fényképezett, de hamisan nosztalgikus etűd mennyire nem tud és nem is akar kitörni közegéből. Ahhoz, hogy egy magyar film eljusson a 18-35 éves, szinte kizárólag csak online platformokon kommunikáló, torrentező reménybeli közönségéhez, az alkotónak, éppúgy, mint Antal reklámja esetében, már az első csapó előtt fel kellene tenni néhány kérdést saját maguknak: vajon kiknek készítem a filmet? Mit akarok elmesélni? Miért gondolom, hogy érdekeli őket? És főleg: miért fogják azt gondolni, hogy pont az én produktumomra lesz érdemes áldozniuk két órát a szabadidejükből és három-négy sör árát? És a forgatást csak akkor szabadna elkezdeni, ha meglennének az aktuális piaci helyzetből kiinduló, releváns válaszok.

Konklúzió: igazából nincs. Nem igaz, hogy a magyar filmek rosszak, sőt, időről-időre készülnek olyanok is, amelyek bárhol a világon felrobbantanák a kasszákat. De nem nálunk. Reméljük, csak egyelőre.