Lehetne sajnálni Jakupcsek Gabriellát, de nem sajnálom. Sándor Erzsi véleményével értek egyet, aki ezt írja: „egyetlen könnyem sincs Jakupcsek felbontott exkluzív szerződése miatt. Ő az MTVA-ba szerződött azokhoz, akik most végkielégítéssel kifizetik és visszafoglalkoztatják az eddig is külső gyártásban készülő műsorban. (tévedhetek, de szarok rá) Ha akkor nem rendült meg, amikor a Ridikül elindult a DTK kiciánozott helyén, ha akkor nem rendült meg, amikor megérkezett az MTVA-ba és elfogadta a feltételeiket, a vendéglistákat, azokat, akiket letiltottak onnan, akkor most nincs miért. Kedves barátaim kíméljetek meg a könnyeitektől.” Elintézhetnők azzal, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók, na.

Az már más kérdés, hogy milyenek ezek a disznók. A hasonlatnál maradva: az MTVA egy olyan ól, amelyben az egyik vezető ártánynak immár állandó és hivatalos eposzi jelzője a hírhamisító, ez azért már messzemenő következtetésekre adhat alkalmat.

Most nem is boncolgatnám, milyen érzés szorgos fogaskerékként kattogni ebben a különös gépezetben, tekintettel arra, hogy a helyzet – mármint a gépezet valósághoz való viszonya nem látszik javulni. Hírhamisító, és kész, én pedig egy hírhamisítónak dolgozom – ezt több száz, sőt ezer ember mondhatja el magáról nap, mint nap karikás szemmel a Kunigunda utcai mosdók tükrébe meredve.

Ezzel az akcióval nem kevesebb derült ki, hogy Papp Dániel nem csak kiváló vezető, zseniális stratéga, hanem jelentős szakmai talentum is, aki a maga csalhatatlan és megkérdőjelezhetetlen módján felvétel közben hívatta be a Ridikül és a Magyarország szeretlek emblematikus faarcát, hogy közölje vele a karácsonyi meglepetést.

Ne feledjük, hogy egy 2016. végéig berendelt sorozat több napos felvételi processzusának elején jártunk: diszponálva volt a stáb, a díszlet, a stúdió, a közönség, a vendégek – és ketyegett az ezzel járó költség. Egy hűvös vérprofi megvárta volna, amíg elkészülnek a felvéltelek és csak akkor adja át a felmondólevelet. Itt nem ez történt, Jakupcsek összeroppant, olyan állapotba került, hogy nem tudta folytatni a felvételt – dőlt a napi diszpó és a másnapi is. Ha valaki összeírná, ezzel az ügyes gesztussal mekkorát bukott az MTVA, gyaníthatóan kicsit magasabb összeg jönne ki, mint amennyit a műsorvezető bérköltségének a habonyista gyártócégre való átszármaztatásával spórolni szándékoztak.

Ez a történet legkevésbé Jakupcsek Gabrielláról szól. Sokkal inkább az MTVA dilettáns vezetőinek gondolkodásmódjáról, operációs praktikáiról valamint az ezekkel okozott lelki és anyagi károkról.

Vendégposzt

Tiborcz István, Mészáros Lőrinc, Simicska Lajos (stb…) osztalékot vett fel.

Nagy ügy. Ha egy vállalkozó jól menő és sikeres céget működtet, különösen, ha saját lábán áll, miért ne vehetne fel osztalékot? Ha a kormányfő sógora eladja érdekeltségét, miért ne vehetné ki a jussát?

Osztalékot felvenni minden cégtulajdonos álma. Egy piacról élő, versenykörülmények között dolgozó cég esetében hogy is áll össze a profitképlet? Induljunk ki 1,000,000 Ft osztalékból, amire még rájön a 16%-os osztalékadó, azaz 1,160,000 Ft. Ez egy, a mostani körülmények között kiemelkedőnek jónak mondható, 5%-os haszonkulcsot feltételező üzletpolitikával minimum 23,200,000 Ft-os forgalommal termelhető ki. Azért minimum, mert ebben a képletben nem szerepelnek azok a mozgó tényezők, amelyek nagyban befolyásolják a vállalkozás sikerét: nem számoltunk fejlesztéssel, tárgyi eszközök beszerzésével, nem tudjuk, mennyit költöttünk beszállítókra, csak feltételezzük, hogy csak az alkalmazottak be vannak jelentve. Egyet tudunk csak: ahhoz, hogy ki tudjunk venni egy misi osztalékot, jó esetben nagyjából 25 M Ft-nak kell átzubognia a cégen úgy, hogy nem csalunk, és etikus vállalatként betartunk minden szabályt.

Demagógia lenne akár még csak meg is becsülni, hogy Mészáros Lőrinc 1,800,000,000 Ft-os osztaléka mögött mekkora teljesítménynek kell állni a fenti képlet szerint, felejtsük el. De azt tartsuk szem előtt, hogy 5%-os haszonkulcsról beszéltünk. És állami megrendelésekről.

Az állami megrendeléssel az a baj, hogy közpénz. Magyarul nem piaci. Ezt már egyszer megtermelte és leadózta valaki – igen, mi – és ez így van akkor is, ha EU-s támogatásról beszélünk. (EU tagként rendszeren belülről jön a pénz, tehát a más országok állampolgárai is mi vagyunk.) Osztalékot kivenni egy ilyen megbízás esetén egyszerűen erkölcstelen, hiszen nem arról van szó, hogy előállítottunk, megtermeltünk valamit, amit kiteszünk a piacra és beszedjük érte a kialkudlehető legmagasabb árat. Nem, itt igenis, a lehető legátláthatóbb módon a lehető legalacsonyabb haszonrátával kellene dolgozni, hiszen a mi pénzünkről van szó, amiből a legnagyobb hatásfokkal kellene elvégezni a munkát. És egy főleg közpénzt költő vállalatnak arra is figyelnie kellene, hogy alkalmazottai becsületes fizetést kapjanak, amely után trükközések nélkül befizetik valamennyi járulékot, ha pedig az elszámoláskor marad valami a kasszában, azt tessék fejlesztésre költeni.

Mészáros, Tiborcz és a további oligarcha urak figyelmébe: minden egyes fillér, ami osztalékként kerül ki egy közpénzes projektből, erkölcstelenül megkeresett jövedelem, hiszen a vállalkozó ennek felvételével pontosan azt deklarálja, hogy lehetett volna sokkal olcsóbban dolgozni. Tessék visszafizetni.

2.0 - update

Közben megérkezett az a komment is, amiért bevallom, megírtam ezt a posztot. Egészen pontosan ez:

"Ezek a vállalkozók elszippantjak az osztrák, német és francia cégek elől az állami megrendeléseket. Szerencsétlen szoci csucspolitikusok évek óta elesnek a 20%-os zsebjutaléktól"

A Dr. Korász féle struccok kedvéért: nem az a baj, hogy a szocik (szadeszosok, kisgazdák, stb...) nem kapják meg a 20%-os zsebjutalékukat - ami egyébként még mindig 50-55%-kal kevesebb, mint amennyit most le kell adni a rendszerből annak, aki elnyer egy pályázatot. Az a baj, hogy nem áll meg a "legalább itthon marad a pénz" logika sem. Jó lenne, ha egyszer és mindenkorra elfelejenénk a múltra mutogatás hungarikumát.

Kit érdekel, (bazmeg) hogy a Bajnai / Gyurcsány / Medgyessy / I. Orbán / Horn / Antall oligarchák (bazmeg) mennyit loptak a múltban? Senkit. Ez nem lehet érv amellett, hogy a II. Orbán oligarchák is lopjanak. Addig, amíg egy ország azért épít utakat, stadionokat, azért cseréli a közvilágítást, hogy a pártelit barátainak ki legyen tömve a zsebe, ebből pedig emberi (polgári) mértékkel nézve gusztustalan extraprofit realizálódik, a folyamat erkölcstelen. A második Orbán kormány egyszer már volt olyan bátor, hogy 98%-os adóval szívta vissza a végkielégítéseket. Most megadóztathatná a közbeszerzésekből kivett osztalékot - visszamenőleg. Félreértés ne essék: nem Mészáros Lőrinc teljes osztalékára fáj a fogam: csak az állami megbízásból származó arányos részre.

A nemzeti hírcsatorna elindulásával a köz(pénzből üzemeltetetett)tévé befordult a bukásspirál utolsó fázisába. Innen nincs – és nem is lesz – lejjebb: az M1 Híradója már korábban is kimaxolta a seggnyalonc valóságtorzítás műfaját, de most nagyüzemi, sőt, inkább szocialista nagyüzemi szintre emeli a folytatást.

Ezzel nincs tovább az MTVA számra. Az ideológia kézi vezérlése alatt olyan propagandagépezet indul be március 15-én (most ne játsszunk el vele, hogy minek is az ünnepén), amit a Fidesz-KDNP uralom szükségszerű bukása után egyetlen pártnak, egyetlen hatalomnak sem lesz érdeke fenntartani. Tudom, hogy a csinovnyikokból és ideológiailag szelektált gyakornokokból összetákolt megalomán hazugsággyár apró fogaskerekei azzal nyugtatgatják magukat és egymást, hogy bármely párt kerül hatalomra, érdeke lesz működtetni a most kialakult szerkezetet, de sajnos ez nem igaz. Ahogy a Fidesz lebontotta és felszámolta a korábbi struktúrát, ugyanúgy egyszerűbb lesz felrobbantani és beszántani ezt, mint az alapokig visszamenően egyenként kicserélni a téglákat.

Akinek most belépőkártyája van a Kunigunda utcába, a tükörbe nézve talán még mantrázhatja, hogy csak egy nagyüzem futószalagjánál teljesít szolgálatot és semmi köze az ott gyártott és naponta bevetett ideológiai idegméreghez, de ez valójában önámítás. Szorgos munkásemberként igenis részese a maximumra járatott propagandagépezetnek, ami csak és kizárólag két egymásra épülő célt szolgál: a mindenkori hatalom minél proaktívabb kiszolgálását valamint a rendelkezésre álló lehető legtöbb közpénz átirányítását a megfelelő zsebekbe.

A helyzetet különösen érdekessé teszi, hogy ezt a struktúrát maga a kormányfő jelentette be az emlékezetes főszerkesztői értekezleten. Ha belegondolunk, ez a pillanat volt, amikor egyszer és mindenkorra lezárhattuk a Nagy Médiaháború utóvédharcait: Orbán megvalósítja, amiről Antall Muppet Show-ja csak álmodni mert 1990-ben.

„A Magyar Távirati Iroda, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió – mint nemzeti közszolgálati intézmények – biztosítják, hogy

• Pártatlanul ismertetik a magyar politikai élet eseményeit, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat;
• Egyenrangúként kezelik a különböző politikai erőknek, ezek képviselőinek fellépéseit és állásfoglalásait;
• Azonos feltételek között érvényesítik a pártok és szervezetek válaszadási lehetőségét, egyszersmind érvényre juttatják azt a tájékoztatási és szerkesztési alapelvet, hogy az egyes megnyilatkozások és álláspontok ismertetése tartalmazza eredetüket, hátterüket és egymásra vonatkozásukat;
• Az intézmények munkatársai munkájukban nem érvényesítik pártpolitikai elkötelezettségüket;

A tájékoztatáspolitikáért és a szerkesztésért felelős vezetők fokozott felelősséggel tartoznak az általuk vezetett területen a fenti alapelvek érvényesüléséért.”

Ezek a pártatlan tájékoztatás alapelvei, amit az Ellenzéki Kerekasztal fogalmazott meg 1989. augusztus 24-én. Gyakorlatilag egy emberként, változtatás nélkül fogadták el a résztvevők – közöttük a jelenlegi kormány miniszterelnöke. Erre a Barabás János, az MSZMP KB. akkori ideológiai titkára így válaszolt 1989. augusztus 27-én: „A nemzet televízióját a kormány irányítja. Ezért a kormány érdekeinek nagy szerepet kell tulajdonítani. A kormány a nemzet kormánya ugyanis, és ha nem a nemzet érdekeit fejezi ki, akkor majd leváltják a választásokon. Amíg viszont nem váltják le, addig a kormány érdekeit, értékelkötelezettségeit, hangsúlyait nem sértheti a nemzet televíziója. /.../ A világ legtermészetesebb dolga, hogy ennek a televíziónak ennek a kormánynak a törekvéseit kell elsősorban tükröznie. /.../ Vallható és vállalható, hogy amíg az MSZMP kormánya kormányoz, addig ennek a politikai erőnek a televízióban a megjelenése meglehetősen jelentős súlyt kap.”

Egyértelmű, hogy most melyik verzió szerint szerveződik az állami média. Bár az átalakítást magyarázó mantrákban néha elhangzik még a „BBC szerű” jelző, valójában mindenki számára tudható, hogy itt és most 100%-ban egy csoport (párt, baráti kör, de nevezhetjük az egyszerűség kedvéért maffiának is) érdekeit képviselő rendszer valósult meg – sokkal szebben és hatékonyabban, mint amiről Berecz elvtárs fantáziált 1987-ben az akkori MTV egyik állománygyűlésén.

A struktúra különleges sajátossága, hogy nem a valóság visszatükrözésére épít a hírszolgáltatásban, hanem egy teljesen eltorzult fikció vetítésére. A hírek nem tények, hanem történetek, amelyeknek írója a riporter, dramaturgja a szerkesztő és megformálója a vágó (lásd: Daniel Cohn Bendit felszólalásának Papp Dániel általi meghamisítása vagy a veszprémi választás előtti hét anyagai kontra a győzelem tényének tálalása). Ez a konstrukció kizárja, hogy hírközvetítéssel foglalkozó valódi szakemberek dolgozzanak a rendszerben: itt meghatározott módon briefelt és ellenőrzött hazugságiparosok – szöveggyártók, illusztrátorok és technikusok – működnek, az ő fáradságos aprómunkájuk képezi az alapot, amire felépül az MTVA televíziós rádiós és online portfóliója.

És pont ez lesz, amiért szükségszerűen – és nagyon hamar – össze is dől az építmény.

Amit a hazugságipar művelői nem látnak ugyanis, hogy hazudni valamiről mindig sokkal energiaigényesebb, mint megmutatni a valóságot. A hazugság rendszere egyszerre mond ellent a legalapvetőbb matematikai szabályoknak és az energia megmaradás törvényének. Egy olyan szisztémát fenntartani, ami azt állítja valamiről, hogy nem az, ami, hanem teljesen más, csak és kizárólag akkor lehet, ha folyamatosan nagy energiákat fektetünk bele, hogy a másság látszatát megfelelő színvonalon tartsuk. Ez pedig már nem a hírműfaj, hanem szórakoztatás. Klasszikus értelemben vett entertaining, aminek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy közönségigényt elégít ki: amíg igény van a fikcióra, működik, de amint változik a trend és ezzel változnak a közönség elvárásai, hamvába hal. (Erről a hollywoodi producerek, közöttük Andy Vajna tudnának sokat mesélni: hiába a gyakran 100 millió USD feletti költségvetés, ha a film lecsúszik a trendről, a produktum elkészítésére fordított büdzsé érdeklődés hiányában elégetett pénznek minősül.)

És már itt is vagyunk a lényegnél: az MTVA jelenleg fikciókat gyárt, nem a valóságot közvetíti és, hogy fenntartsa a látszatot, pénzt éget. Nagyon sokat, ráadásul a miénket. Meg lehet nézni, mennyi a működési költsége egy hírcsatornának (Hír TV), egy szórakoztató televíziónak (RTL), egy sportcsatornának (Sport1), mindehhez csapjuk még hozzá az AMC tematikus csatornáit valamint a Class FM, a Classic FM, a Juventus Rádió és a VS költségvetését és még így is csak az MTVA működtetési költségének kétharmadánál járunk. A hamis látszat fenntartása alapvetően vesztes játszma, amiben lehet, hogy egyes résztvevők pillanatnyi szinten jól járnak (fizetést kapnak, kiélhetik hatalommániájuk a rendszer működtetésében), de hosszú távon a végeredmény: elégetett közpénz és szükségszerű kudarc.

A hazugságokra épült rendszer sajátja továbbá, hogy nem csak kifelé, de önmagának is hazudik. Ez nyilvánul meg az MTVA paranoid külső és belső kommunikációjában: a sajtóiroda folyamatosan önigazolást kereső arroganciájában, a műsorhirdetések jópofáskodó vagy pátoszos pszeudo-nyelvezetében, a fontosabb műsorvezetők hisztijeiben és manírjaiban. Lehet, hogy külső szemmel furcsának tűnik, ha egy tévécsatorna kioktatja a nézőt vagy szubjektív kommentárban mutogat a konkurenciára, de az MTVA-nál ez természetes, hiszen egészséges lelkülettel lehetetlen elviselni, ha naponta szembesülünk vele, hogy amiben hiszünk / hinni próbálunk, nem igaz. Az MTVA gépezetének kulcsfigurái láthatóan beleőrülnek ebbe a helyzetbe (aki pedig nem, az angolosan távozott már vagy éppen a távozását készíti elő). Március 15-től azonban a közkatonákon is látványosan megnő a teher, ráadásul úgy kell dolgozniuk, hogy a valóságba kilépve napi szinten érezhetik: csak idő kérdése és vége a dalnak.

Fotó: MTI

Előre is bocsánat a nagyon hülye címért, de annyira adta magát, hogy nem tudtam ellenálni. Több mint egy hét telt el azóta, hogy egy jól definiált szemléletű sajtóorgánum-csokorban lelkiismereti okokra hivatkozva felmondott egy sereg újságíró (azóta még néhányan követték őket, illetve egy közülük visszakozott, de ez most nem lényeg), de a történtek utórezgéseit figyelve, úgy tűnik, valami még mindig nagyon nem világos a magyar társadalomnak.

Az újságíró egy furcsa összetett szó. A lelkiismeret még inkább. Újságot írni azt jelenti, hogy az ember megírja a történteket - jobban mondva, megírja a friss történéseket (új-ság, ugye). Ez többé-kevésbé azt takarja, hogy az új-ság írója kénytelen azzal foglalkozni, ami van, illetve, ami lett egy korábbi állapothoz képest, ezt összefoglalni és plasztikusan, érthetően a köz elé tárni. Ha kisiklott a villamos, akkor azt, ha leszakadt egy híd, akkor azt. A történés megvolt, a többi már csak percepció kérdése. Ha - példánknál maradva - leszakad egy híd, az lehet, hogy a jobb partról nem néz ki olyan drámaian mint a balról, de ez a történés valóságtartalmán semmit nem változtat: a híd a hír előtt még ott feszült a folyó felett, utána pedig már nem és ez tény.

Ha az új-ság írója a híd leszakadása kapcsán arról tudósít, hogy eleve nem is volt híd a folyón, illetve volt, de már évekkel a tragédia előtt elsodorta az ár vagy esetleg arról, hogy még ott áll, ezt teheti tájékozatlanságból, meggyőződésből vagy azért, mert ezt kívánja valakinek az érdeke. A tájékozatlansággal, rosszul informáltsággal nem nagyon tudunk mit kezdeni. Bár nehezen, de akár egy ilyen horderejű dolognál is hihető még, hogy a körülmények szerencsétlen összecsengése folytán az új-ság írójához nem jutottak el a valóságban gyökeredző alapinformációk és ezért nem tudta feltárni őket - az ő nézőpontjából mondjuk, nem látszott a híd vagy rossz Wikipédia szócikket guglizott. Ettől ő még újságíró marad, az már más kérdés, ha a pályafutása során többször is előfordul ilyesmi, jobban teszi, ha abbahagyja a szakmát. Ha azonban valaki meggyőződésből állít valótlanságot vagy azért, mert valaki erre utasította, az nem új-ság író, hanem valami más.

A lelkiismeret szót általában a "lelkiismeret-furdalás" szóösszetételből ismerjük, amely érzést mint az emberben lévő legbelsőbb igazságérzet megnyilvánusát szokták leírni, annak felismerését, hogy cselekedetünk, megnyilvánulásunk helytelen volt. (Azt írtam, hogy nem szakadt le a híd és ez bánt, mert tudom, hogy nem igaz.)  A lelkiismeret (furdalás nélkül, lat. conscientia): a tudatos elme megnyilvánulása, amellyel a lelkiismerettel bíró személy "a jó egyetemes ismeretét egy meghatározott helyeztben alkalmazza. A jelenben azáltal teszi ezt, hogy cselekvésre vagy a cselekvés megtagadására indítja az akaratot; a múltra vonatkozóan úgy, hogy visszatekintve megítéli a cselekedetet vagy magát a személyt, aki azt elkövette; a jövőre vonatkozóan úgy, hogy eligazít a további döntésekben." (Most az egyszerűség kedvéért a Magyar Katolikus Lexikon definícióját használtam.)

Namost. Az újságíró - mármint az a személy, aki új-ság írással foglalkozik - "lekiismereti okokból" csak egyet tehet: megírja, ami történt, úgy, ahogy megtörtént. Ha ebben bármi megakadályozza vagy puszta létét veszélyezteti közben, akkor elfogadható, hogy egyszercsak feláll és tovább lép. (Ezt tette Mong Attila és Bogár Zsolt 2010-ben a 180 percben.)  De egy olyan orgánumban, amely már azelőtt is arra helyezte a hagsúlyt, hogy - finoman fogalmazva - csak egyetlen aspektusból reflektáljon a valóságra vagy egyenesen valótlanságokat állítson, nem beszélhetünk lelkiismeretről, legfeljebb lelkiismeret-furdalásról. De ebben a speciális esetben azonban még erről sem, mert ahogy a távozók nyilatkozataiból kiderül, nem arról van szó, hogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra összeroppantak saját maguknak feltett kínzó kérdéseik alatt, hanem sokkal egyszerűbb dolog történt: felbérelt zsoldosokként hirtelen felismerték, hogy megbízójuk akár el is veszítheti a háborút, ezért társaikat cserbenhagyva dezertáltak. Ez pedig puszta életösztön, aminek nem a lelkiismeret a mozgatórugója, hanem a rendszerükbe kódolt gyávaság.

Most, hogy lassan véget ér a Magyar Filmhét, itt az ideje, hogy megfejtsük, a magyar filmek valójában miért nem fognak még jó ideig eljutni szélesebb közönséghez.

Mert még él a sztereotípia. "A magyar film nézhetetlen” – ez az elmúlt ötven év egyik legtöbbet citált közhelye, ami már-már genetikai szinten égett a közönségbe. Ez az – egyébként hamis –állítás jut eszébe az embernek legelőször, ha valaki nekiszegezi a kérdést, miért nem vesz jegyet hazai filmre.

Mert az emberek nem járnak moziba. Míg a múlt század 50-es 60-as években a mozi valóban a vizuális tömegkultúra vezető fóruma volt, mára csak egy a számtalan szórakozási lehetőség közül. A huszadik század derekán egy átlagos magyar állampolgár, ha mozgóképhez akart jutni, ezt csak és kizárólag valamelyik filmszínházban tehette meg (ne feledjük, hogy a televíziózás 1957-ben indult el az országban). Ma a mozi, mint fogyasztási szintér csak egy folyamatosan zsugorodó úszó szigetként lebeg a mozgóképóceánban. Egy átlagos kábeltévével felszerelt háztartás legalább 6 csatornán önti ránk a filmeket, a VOD-ról, a blue ray lemezről/filléres DVD-kről és a mindig kéznél lévő torrentről nem is beszélve. A hazai filmkészítők még mindig a 30 évvel ezelőtti forgalmazási modell mentén képzeli el produktumaik életpályáját, amihez azonban a magyar piacból – sajnos – elfogyott a pénz és elfogytak a bemutatóhelyek. (OK, hogy Budapest tele van mozitermekkel, de vidéken már teljesen más a helyzet.) Talán saját magunknak is fájhat bevallani, de a film, ami fél évszázada még életbevágó kulturális ügy volt, mára csak a szórakozás egy formája – és már nem is a legtrendibb.

Mert nincsenek sztárok az országban. Egy 25 éve publikált filmes kutatás szerint a nézők első sorban a főszereplők kedvéért mentek el moziba. Manapság a programválasztás szempontjából sokkal meghatározóbb a kompetitív kulturális kínálat, a mozi helye, a parkolás, stb… Egy-egy kimagasló színészi teljesítmény édeskevés, hogy sikerre vigyen egy filmet. Magyarország ráadásul halmozottan hátrányos helyzetben van, ha mozikompatibilis sztárjait nézzük: évi 20-25 film még a legtehetségesebb színészeit sem tudja eltartani, mivel filmben szerepelni rövidtávon nem hoz igazi – tehát pénzre váltható - ismertséget. Ha egy magyar sikerfilm vágyott nézőszámát vesszük – ez a 8-9 évvel ezelőtti 500,000 helyett most 100-150,000 – és ehhez hosszá számoljuk azt a nem létező ideális állapotot, hogy a főszereplő, mondjuk egy élvonalbeli budapesti színház évadjának minden napján kb. 400 néző előtt szerepel, akkor is csak durván 250,000 emberhez jut el egy évben. (Ráadásul csak egy szűk közegben.) A népszerűséghez televízió kell, a televízió pedig az első valóságshow óta nem a színészek barátja. Tíz éve egy színész a televízió felé kacsingatva még kockáztatta, hogy beskatulyázza a médium és elbocsájtják színházából, manapság erről szó sem lehet, mivel a kereskedelmi módon gondolkodó televíziók zömében a színművészek elől egyszerűen elzárták a népszerűségcsapot. A kör megszakadt, nincs szükség alakításokra, csak hostokra, műsorvezetőkre és minél jobban kitárulkozó, bármit bevállaló tartalomipari rabszolgákra.

Mert nincs filmes képzés, nincsenek műhelyek. A felsőfokú filmes képzés 30-50 éves sztereotípiák alapján szerveződik, jelenleg olyan szakemberek tanítanak, akik még az analóg korban művelték a szakmát – analóg látásmóddal. A fiatal filmeseknek külföldön vagy itthon, de autodidakta módon kell elsajátítaniuk az alapokat. Műhelyek, gyakornoki rendszer híján egyedül a reklámfilm vagy a televízió jelenthet gyakorlóterepet – utóbbi szakmai minősége leginkább egy lefelé pörgő spirállal írható le – és bár hiába sokkal olcsóbbak a filmezéshez szükséges eszközök, de mesterek híján nagyon nehéz elsajátítani a filmezéshez szükséges vizuális és dramaturgiai látásmódot. A külföldön végzett és Magyarországra visszatért generáció ráadásul 5 év hátrányból indul a kortársaihoz képest, mivel a kicsi és belterjes szakma összezár az „idegenek” előtt. Hosszú távon hiányoznak – és hiányozni is fognak – a nagy, korszakos, közönségmágnes rendezőegyéniségek, hiszen az igazán jók csak ritkán, négy-hat évente juthatnak filmhez ebben a rendszerben és a kész produktum – arasson bármekkora sikert a világban – Magyarországon egyszerűen nem fogja elérni azt a népszerűséget, amitől „üggyé” válhat.

Mert nincsenek nagyívű, epikus történetek. A film alapja a forgatókönyv, a drámai sikeré pedig a katarzis. Mivel a magyar film a rendszerváltás óta abban a tévképzetben ringatja magát, hogy kiugró nézőszámot csak és kizárólag vígjátékkal lehet produkálni, látványosan feladta azokat a drámai műfajokat, amelyek sokkal alkalmasabbak lennének igazán mély és maradandó nyomot hagyni a nézők lelkében. Ennek pénzügyi okai is vannak: hátrom évvel ezelőttig a producerek nagy része anyagilag is abban volt érdekelt, hogy relatíve kis költségvetésből – akár 100 – 150 M Ft-ból – hozzon össze 3-400 milliósnak elszámolt produkciókat. (Az okokba és a módszerekbe most ne menjünk bele, mert külön tanulmányt témája lehetne.) Ezért az országot elárasztották az eleve közönségfilmnek szánt zsánervígjátékok, amelyek a szakmai színvonaluk és gányoltságuk okán – tisztelet a kivételnek – nem csak a műfajt, de magát a magyar filmet is megutáltatták a nézőkkel.

Mert a filmesek nem értenek a marketinghez. Az ember joggal várná el egy producertől, hogy 5-700 millióból létrehoz egy produktumot, akkor azt megfelelő súllyal hirdesse. (Egy kereskedelmi forgalomba kerülő terméknél minden 100 befektetett forintból 8-12 megy marketingcélra.) Egy átlagos magyar film esetében ez az arány sokkal rosszabb: jó esetben 1-5%). Sem a Filmalap, sem a filmesek nem ismerték még fel, hogy a kitöréshez csak az lenne elegendő, ha következetesen nagy energiákkal, kortárs és előremutató vizualitással reklámoznák az elkészült magyar filmeket - valamennyit. (Ennek éves összesített médiaköltsége nagyjából egy most készülő játékfilm büdzséje lenne.) A szakma önreflexív és bezárkózó gondolkodásmódjára tipikus példa az Antal Nimród által forgatott „Ülj mellém” című reklámfilm, amelyben kiváló magyar színművészeket láthatunk, akik az egyik moziban gyönyörű képeken élveznek egy filmet. Torokszorító, hogy ez a látványosan fényképezett, de hamisan nosztalgikus etűd mennyire nem tud és nem is akar kitörni közegéből. Ahhoz, hogy egy magyar film eljusson a 18-35 éves, szinte kizárólag csak online platformokon kommunikáló, torrentező reménybeli közönségéhez, az alkotónak, éppúgy, mint Antal reklámja esetében, már az első csapó előtt fel kellene tenni néhány kérdést saját maguknak: vajon kiknek készítem a filmet? Mit akarok elmesélni? Miért gondolom, hogy érdekeli őket? És főleg: miért fogják azt gondolni, hogy pont az én produktumomra lesz érdemes áldozniuk két órát a szabadidejükből és három-négy sör árát? És a forgatást csak akkor szabadna elkezdeni, ha meglennének az aktuális piaci helyzetből kiinduló, releváns válaszok.

Konklúzió: igazából nincs. Nem igaz, hogy a magyar filmek rosszak, sőt, időről-időre készülnek olyanok is, amelyek bárhol a világon felrobbantanák a kasszákat. De nem nálunk. Reméljük, csak egyelőre.

Az a rettenetes szappanopera, amelyet egy ideje csak „Bojár ügy” munkacímen ismerünk, eljutott arra a pontra, ahol már mindenkinek fáj. Fáj az anyának, aki a jelek szerint kiszivárogtatta, fáj az apának, aki kétségbeesetten és beszűkülten bizonygatja, hogy ő „nem, dehogy, a világért sem és ha igen, akkor is csak fürdőnadrágban”, miközben flagellánshoz méltó hevülettel újabb és újabb szomorú bizonyítékokat hoz nyilvánosságra megkínzatásáról és megcsalattatásáról. És persze fáj a lapoknak, akik írtak róla, mert azzal, hogy foglakoztak vele, óhatatlanul is hozzájárultak, hogy a világ legkínosabb magánügye ítéletté váljon a közvélemény jó részének szemében anélkül, hogy nyomozás indult volna. De közülük talán legjobban az ATV-nek fáj(hat – mert lehet, hogy ez így nem esett le még az ottaniaknak), ahol Szlazsánszky Ferenc főszerkesztő olyan mélyre merült a fekáliába, amilyen mélyre – ahogyan ezt Szily kolléga a Cinken észre is vette – még senki az elektronikus sajtó hazai történetében.

Szlazsánszky valami perverz voyeurségtől áthatottan az első, erősen megrendelés ízű közlés után olyan beteg és illogikus dolgot publikál a rá bízott portál hasábjain a közös fürdést bizonyító fotókról, amelyre – függetlenül attól, hogy igaz-e vagy sem – rámehet az egész A betűvel jelzett televízió hitele, szakmai respektusa a napi Híradótól az éppen húsz kilót fogyott Friderikuszon át a Vidám Vasárnapig. Bárki, aki elolvassa a cikkét, pusztán attól, hogy egy olyan portálon jelent meg, amelynek nevében a .hu előtt ott virítanak az a, a t és a v betűk, ezentúl még a csatorna időjárás jelentését nézve is azon fog kattogni, vajon mi pörög a háttérben, vajon milyen ótvar és gonosz manipulációs szándék rejlik az elhangzottak mögött.

Most tekintsünk el attól, hogy az ATV/atv.hu/Hetek médiamátrix mögött így is sejlik egy – finoman fogalmazva is erős és tudatos – tulajdonosi háttérszervezet, de eddig úgy nézett ki, még nem koholtak koncepciós ügyeket, és nem próbáltak meg a teljes valóság megismerése nélkül, az egyoldalú befolyásolást nyíltan felvállalva kinyírni valakit – egy olyasvalakit ráadásul, aki politikai értelemben maga is halott már évek óta.

Bojár már nem közszereplő ugyanis – sőt, nem is volt az soha. Akárhogy is nézzük, nem más, mint egy nyomorult, idealista bölcsész, akinek eredendő bűne, hogy annak idején ott állt az induló Magyar Narancsban és valaha voltak SzDSz-es ismerősei – mert ha jól tudom, párttag nem volt sohasem. Igaz, képviselőként benn ült a Demszky féle testületben, de nímandságát mi sem bizonyítja jobban, hogy Tarlós is csont nélkül átvette tanácsosnak, hogy egy szintén valótlanságot állító és a maga nemében példaértékű, de teljesen nemtelen Heti Válasz támadás után kirúgja. (Akkorát hazudott a HV és olyan csökött volt Tarlós, hogy Bojár röhögve megnyerte a munkajogi pert a Főváros ellen.)

Ami ebben az ügyben a legszomorúbb… Nem, nem, nem a kislány sorsa. Borzasztó, ha valakinek annyira hülyék és önzők a szülei, hogy az egymás iránt érzett fékevesztett gyűlölet okán ország-világ előtt lerombolják a legértékesebb éveit, de egy névváltoztatás még segíthet a dolgon és talán akad még egy jó érzésű rokon is, aki segít megoldaniezt az egészet. Azon kívül, hogy, Magyarország vezető baloldali televíziójának portáljáról kiderült, a főszerkesztő által jegyezve bármikor lehoz egy nyilvánvalóan megrendelt, buta és gonosz írást – és ezt némiképp a másik baloldalinak tartott ikon-médium, a Népszabadság a forrás ellenőrzése nélkül utóközli Ónody Molnár Dóra tollából – nem történt semmi, lehet haladni tovább. A legszomorúbb tehát az, hogy magukat felelősnek érző véleményvezérek is lépten-nyomon hallatják hangjukat ebben az ügyben, holott tudhatnák, hogy az éremnek mindig két oldala van, de most mindkettő annyira szaros, hogy még az sem látszik, melyik melyik. Ahelyett, hogy az ügyet visszautalnák oda, ahová való, a bírósági szakértők elé, jól működő plebsként minden megnyilvánulásukban permanens cserépszavazáson vesznek részt anyuka vagy apuka oldalán elköteleződve, akik nyomasztó ügyük hirtelen jött médiafényébe belebódulva önnön igazolásukat látják minden megjelent sorban.

Kedves Bucsai Orsolya és Kedves Bojár Iván András!

Nagyon kérem, szálljanak már magukba. Az, hogy saját életük sikeresen elcseszték, és most mindent elkövetnek, hogy a lányukét is tönkretegyék, igazából senkire nem tartozik, csak önökre. Igen: ez az egész csak és kizárólag az Önök felelőssége. És igaz, mindig is voltak és lesznek Szlazsánszky-féle véglények a médiában, de az igazság az, hogy kurvára unjuk már az Önök ügyét. Úgyhogy üljenek már le és beszéljék meg az egész nyomasztást, próbálják közösen megoldani a kislányuk életét, ha pedig képtelenek erre, válasszák a rosszabik megoldást és bízzák az ügyet a bíróságra. De bennünket hagyjanak már ki, mert okádunk az egésztől.

Fotók: Alluremodells; MNO

Update: Többen megkérdezték, hogy miért fürdőruhás képet töltöttem fel az anyáról. Pofonegyszerű: mert ez jön fel az elsők között, ha beütöm a keresőbe a nevét, mint ahogy az apáról is találtam volna valószínűleg előnyösebb fotót, ha mélyebbre görgetek. És igen, nekem is eszembe jutott, hogy ez talán ízléstelen, de sajnos az egész ügy is az a Facebook hirdetésben terjesztett nyomasztó riposzt/parádriposzt posztokkal, a két fél folyamatos üzengetésével, a  – főleg az anya oldalán feltoluló – fizetett kommentelők hadseregével és a habzó szájú gyűlöletvillanásokkal. Szóval azt gondolom, ez a kép így ahogy van, hozzáteszi az íráshoz a maga sajátos vajszínű árnyalatát.

Egy csoportosulás előre bejelenti, hogy felállítja egy politikai vezető – egy, állításuk szerint nyíltan verseny- és demokráciaellenes, cezaromán politikai vezér – hungarocell szobrát, abból a célból, hogy egy politikai performance (tüntetés) során ledöntse.

Figyelem, a felállítás célján van a hangsúly. Nem azért emelik, hogy emléket állítsanak, nem azért, hogy megkoszorúzzák, hanem, hogy ledöntsék. Összegyűlnek, beszédeket mondanak, megteszik, amit bejelentettek, majd az akció után a habszivacs figura leszakadt (vagy előre lefűrészelt) fejét egy sajátos utcaszínházi előadás keretében elviszik a Terror Házához és ott hagyják. Nem magát az illetőt magát húzzák karóba, hurcolják körbe a városon, szegezik ki a városkapura, még csak nem is a neki közpénzből emelt emlékművet cincálják apró darabokra, hanem egy jelképet, amely bár kezdetleges és művészileg vitatható formában, de találóan jellemzi a megformázott személy és a mögötte felsorakozott garnitúra jellemét és gondolkodását.

Nem is olyan régen volt egy másik csoport, ami egy másik politikus beszédén felbuzdulva egy kőből épített jelkép (székház) elé vonult, emberéleteket veszélyeztetve, autókat felgyújtva megostromolta azt, majd betört oda és kirabolta a büfét. Igaz, nem vitt magával semmit néhány szendvicsen és csokoládészeleten kívül és azt sem azért, hogy a Terror Háza előtt letegye, viszont utána még heteken át hugyozott és szart egy köztérre az ország háza előtt. Van-e különbség a két performance között – mármint azon kívül, hogy az előbbi Magyarország érvényes törvényeinek betartásával zajlott?

Úgy látszik, van. Az egyik egy nemes cél érdekében létrejött, a hatalmon lévő döntéshozók és a kormányzás hibáira mutatva, az ország dilettáns és autokrata rezsimjét megszemélyesítő politikai vezetőjének elküldését célzó, őszinte reakció, a másik politikai barbárság, egy aljas merénylet, amely a békés emberek ízlés- és ingerküszöbét túllépve váltott ki médiavisszhangot. Mindenki döntse el, hogy neki melyik volt melyik.

Nem az a baj az az újkonzervativizmussal, hogy létezik, hanem az, hogy behódolunk neki. Az emberi társadalmi fejlődés spirális ciklusaiban a hatást mindig ellenhatás, a reformációt ellenreformáció, a forradalmat ellenforradalom, az elrendeződést visszarendeződés követte. Az viszont probléma, ha nem meggyőződésből, hanem érdekből (félelemből, számításból, anyagi haszon reményében) csatlakozik az ember egy párthoz vagy ideológiához és amit tesz, azért teszi, mert úgy érzi, hogy elvárják tőle (öncenzúra). A hungarocell szobor még talán földet sem ért, ledöntői azonnal két pártra szakadtak. Az egyik csapat nyakát behúzva már másnap cenzúrázta önmagát – izé, én a ledöntéssel egyetértek, de a fejcipeléssel nem – majd hazai közélet egyik legkínosabb magyarázkodásába kezdett. Miért is? Mert egy megtervezett gesztus erejével tisztán és érthetően elmondták, mit gondolnak arról a rezsimről, ami ellen tiltakoztak? Egyik ismerősöm mindmáig őrzi otthonában az 1956-ban ledöntött Sztálin szobor egy darabját. Ha most fogná és letenné a Terror háza előtt, politikai barbarizmus lenne?

Az ellenoldal némi teketória után levélben reagált, amelyben úgy gondolják, a hungarocell jelkép ledöntése és meghurcolása nem fér össze a „jó ízléssel és a gyermekeink jövőjéért érzett felelősséggel". Nem, a jó ízléssel az nem fér össze, hogy a tüntetés mismásolói és a levél aláírói, nyilván más-más indíttatásból, de úgy tesznek, mintha az erkölcs kizárólagos letéteményesei lennének. A gyermekeink jövője, amiért aggódunk, pont akkor lenne szebb és tisztább, ha el tudnánk magyarázni nekik, egy elnagyolt habszivacs szobor feldarabolása miért nem egyenlő egy ember feldarabolásával.

„A szabad, sőt szenvedélyes vitára mindenkit bátorítunk." – írja a levél. Tessék, mi lehet szenvedélyesebb vitaindító egy papírmasé jelkép ledöntésénél?

Fotó: Túry Gergely (HVG)

Bárdos, Baló, Bakos, Benyó, Siklósi - ha létezik szupergrup a híradó műfajában, azt a Sanoma összehozta,  kaptak is érte rendesen. Ha hihetünk az iparági pletykáknak, akkor indulás előtt nem csak jobb, de bal oldalról is többször megüzenték a Story4 induló hírműsorának, hogy utánjátszó kereskedelmi csatornaként jobb lenne egyszer- és mindenkorra abortálni hosszú ideje dédelgetett tervüket az „objektív, angolszász típusú” híradóról, ami sokak szerint oly régen hiányzik a hazai piacról.

Anélkül, hogy most azon kezdenénk filozofálni, egy televízió fix időhöz kötött hírműsora lehet-e versenyképes 2013-ban az online hírtartalmakkal, nézzük meg, a Bárdos András vezette Hír24 – ami láthatóan egyelőre csak laza szálakon kötődik az utóbbi időben jócskán elbulvárosodott portálhoz – képes lesz-e tartani a tempót, amit diktált az első adásban. (A képeket Bakos Piroska Facebook oldaláról kölcsönöztük, ahol volt olyan szíves és kiposztolta az első adás screenshotjait.)

Az már az első percben kiderült, hogy a műsor, amit interjújában maga Bárdos sem nevezett híradónak, képtelen lesz a saját hirdetésein megfogalmazott, egyébként nagyon jól hangzó „24 óra 24 percben” szlogen ígéreteit beváltani. A formátum – de ez lehet, hogy csak a vasárnapi első adás körüli bizonytalanság következménye – inkább a múlt hét eseményeit szummázta, és nagyon kevés látványosan friss és önálló motívumot tartalmazott. A Hír24 szeptember 1-i adásában kiemelten foglalkozott az iskolakezdéssel, a budapesti taxik helyzetével, Szíriával, Bándy Kata gyilkosának ítéletével, az István a királlyal és egy angol rendszám értékével – ez a merítés így talán kevésnek tűnik, hogy felvegye a versenyt egy napi szinten pörgő, bejáratott híradóval, de lehet, hogy nem is ez a cél. A blokkok azonban nagyon nagy hangsúlyt fektettek az információk fókuszált és illusztrált átadására – ilyet viszont mostanában nem nagyon láthattunk sem a hazai kertévék, sem a köztévé műsoraiban. Az MTV-ből átszerződött, korábban TV2-es Benyó Rita láthatóan évezte, hogy a szokásos 20 mp-es szinkronokon és az illetékes elvtársak megmutatásán túl sokkal átfogóbban dolgozhat fel egy akár olyan, nem túl hálás témát is, mint az iskolakezdés, ráadásul az operatőr jóvoltából 2:15-nél sikerült majdnem Gál Noémi szintű dekoltázst villantania – Isten tartsa meg ezt a jó szokást a továbbiakban. A műsor másik nagy erénye a külsőre élete legjobb formáját futó, az okos, de nagyon szexi üzletasszony imázsát 100%-ban hozó Bakos Piroska szakértői pozícionálása és megszólaltatása volt. Az enervált és szándékosan lebutított hazai híradós közegben jó volt látni, hogy akad végre egy dekoratív nő, aki ki tud és akar lépni a felolvasógép üzemmódból, súgó és egyéb segítség nélkül is jól hangsúlyozva, összefogottan és informatívan fogalmaz – remélem, vannak most néhányan a Kunigunda utcában, akik csendesen megfogják a fejüket és végiggondolják, mennyire kár volt elküldeni.

A műsor internetes utóéletében több kommentelő nem véletlenül említi  párhuzamként a HBO második évadját futó Newsroom című sorozatotát, ahol Jeff Daniels alakítja a fiktív amerikai híradó házigazdáját – pontosan azt a szerepet, amit most Bárdosnak kellene a Hír24-ben. Ez sajnos nem sikerült – Bárdosból hiányzott az erő, ami nem is lett volna baj, ha csak összekötő szövegeket olvas fel, mint Szellő István az RTL-en. A született sármőr veterán tévés, úgy is mint a műsor arca, láthatóan kicsit kényelmetlenül érezte magát még a székében és ezt az első adandó alkalommal jól ki is használta beszélgetőpartnere, Tuza Péter jogász, aki – miután megérezte, hogy maga a műsorvezető is bizonytalan – sikeresen átvette a tematizátor szerepet. Igaz, ehhez az is kellett, hogy Bárdos teljesen indokolatlanul kizökkentse a beszélgetést és a műsor weblapját kezdje el promózni egy olyan közhelyes és kiszámítható eredményű témában, mint egy internetes szavazás a halálbüntetésről.

Azonban a műsor utolsó fénypontja is Bárdos nevéhez kötődik, ez pedig a Szörényivel készült interjú. Igaz, ennek a beszélgetésnek is talán jobban állt volna, ha kicsit ellenőrzöttebb körülmények között zajlik és az operatőr legalább egy olyan vágóképet készít a riporter szerepét felvállaló műsorvezetőről az Arénában, ami azt hangsúlyozza, hogy nem csak mikrofonállvány, hanem az interjú egyenrangú szereplője – elvégre mégis a Hír24 arcáról van szó, nem!? – de a tudósítás utolsó képe, ahol sikerült megmutatni az egymás kezét fogó, Alföldivel együtt meghajoló boldog Szörényit és Bródit, mindenért kárpótol.

Egyelőre nem tudni, a Hír24 első adása szándékosan száműzte-e a napi aktuálpolitikát a "futottak még" kategóriába, de nem hiszem, hogy valakinek is különösebben hiányoztak volna Hoffmann és Balog szemforgató zsolozsmái az iskolakezdés kapcsán vagy a szokásos MSZP-Fidesz ketrecharc aktuális epizódja (most éppen külhoni magyarság témában), esetleg a Horthy újratemetés évfordulója kapcsán butaságokat böfögő Lezsák. Az mindenesetre tudatos választásnak tűnik, hogy a műsorba engedett anyagok egy átlagos híradó tudósításhoz képest jobban felboncolják a témákat és megértésüket számos grafika segíti - már ha van igény ebben az országban megérteni a folyamatokat.

A legnagyobb szemétség első adás után kritikát írni egy induló hírműsorról – ezt is csak az indokolja, hogy a politika már jó előre rágörcsölt a Hír24 felvállalt szerepére és a látottak alapján azt kell, mondjam, nem ok nélkül. Igaz, az első adás még hordozta bizonyos gyermekbetegségek nyomait, de a formátumról látszik, hogy érdekes, működőképes. Bárdos remélhetőleg rövid időn belül felszívja magát, Bakos Piroska személyében pedig lehet egy olyan váltótársa, akivel akár megosztva is képesek lesznek tolni a műsor szekerét. És ha ez így marad, akkor végre lesz egy olyan mérce az ország médiapiacán, amihez képest végre megmérettethetnek az MTVA fejbólintó jánosai és az RTL valamint a TV2 híradóinak bulvárérzékeny médiamunkásai egyaránt.  

A Political Capital nem is olyan régen publikált egy kutatást, amelyből kiderül, hogy a hazai felnőtt lakosság 42%-a hisz abban, hogy a megválasztott kormány helyett egy titokzatos háttérhatalom irányítja Magyarországot.

A kutatás számait és kérdéseit végigböngészve kiderül, hogy a PC valójában egy lenyomatot készített, amely bár a pillanatnyi állapotot megmutatja, de nem hatol a dolgok mélyére – igazából ez nem is lenne feladata. Ha megnézzük a számokat, semmi újat nem tudunk meg ahhoz képest, amit eddig is sejtettünk: természetes, hogy a Jobbik szavazói körében a legelterjedtebb (68 százalék) az az elmélet, miszerint valójában nem is a kormány irányít. Őket követik az LMP (52 százalék), az MSZP (49 százalék), a Fidesz (43 százalék), majd az Együtt-2014 (32 százalék) szavazói. Természetes, hogy a magyar összeesküvés-hívő zömében férfi, alacsonyan iskolázott és vidéki és sok közöttük a munkanélküli.

A közelgő választások szemszögéből nézve sem tűnik tragikusnak a helyzet, hacsak azon nem tűnődünk el, miért gondolják azt az alacsonyan iskolázott vidéki férfi szavazók, hogy jelenleg nem Orbán Viktor, hanem nemzetközi pénzügyi körök vagy titokzatos vallási szekták vezetői irányítják az országot? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: mert tényleg így van ehhez vannak szokva – ők azok, akiknek szinte teljesen mindegy, mi történik az országban, saját erőből legkevésbé van esélyük fordítani sorsukon, ha bekövetkezik egy számukra kedvezőtlen változás. Ez pedig manapság szinte biztosan bekövetkezik – az ember önbecsülése pedig hajlamos ilyenkor másban, a bankokban, a komcsikban, a nemzetközi karvalytőkében keresni a hibát. 

A magyar kisember, akárhonnan is nézzük, a történelem során egy nagyon szűk időszakot kivéve sohasem volt ura a saját sorsának. Egy ember személyes történelmi emlékezete pedig nem terjed túl a dédszülők, nagyszülők emlékein. Ha nekünk magunknak nincs is közvetlen tapasztalatunk arról, hogy milyen volt a koncentrációs táborban vagy papírtalpú bakancsban hazavánszorogni a frontról, 56-ban zászlót lengetni a Bem szobornál, dédapánknak, nagyapánknak, apánknak igen, és az oral history családi közegben sokkal nagyobb hatásfokkal működik, mint az írott. Sokkal hitelesebb forrásnak tekintjük ezeket a történeteket mint a "hivatalos" történelmet, hiszen közvetlen hozzátartozóinkkal estek meg, főleg, ha bográcsozás, sörözés alkalmával ezeket a családilag hitelesített sztorikat úgy adjuk tovább, mint szinte saját tapasztalatot. Felmenőink emlékeit így örökítjük tovább mémekként barátainkba, gyermekeinkbe.

De nézzük csak meg, miről is szólnak ezek a történetek immár három emberöltő óta Magyarországon?

Elveszett ügyekről, vesztes csatákról, elukott csillagórákról. (Kivéve talán a londoni 6:3-at.) Arról, hogy egyszer volt valamink, de elvették. Ők, a mások, az idegenek. A sorsunkra rezonáló, génjeinkben kódolt személyes mesetár már jó ideje megágyazott az összeesküvés-elméleteknek: nagyok és szépek voltunk egykor, már majdnem megmutattunk a világnak, de jött Trianon, jöttek a németek, az oroszok, a kommunisták. Ami a miénk volt, erővel, fondorlattal kicsavarták kezünkből, bennünket pedig – jó esetben – odalöktek az árokpartra, örülhettünk, hogy életben maradtunk. Ez nem történhetett saját magától, hiszen mindenkinek (nekünk) rossz, senki sem akarhatta. Egy misztikus, felfoghatatlan erő kényszerít bennünket, szegény magyarokat állandóan a vesztes oldalra, ennek az erőnek akaratát hajtja végre a mindenkori hatalom. Mindig mi leszünk a lúzerek, mindig csalódnunk kell: legutóbb például maga, a kétharmados fülkeforradalommal megválasztott kormánypárt jött és vette el a trafikokat a kisemberektől, játszotta át saját káderei kezébe, hogy lefölözze a profitot. (Azért erről beszélünk csak, mert nem értjük, hogy működött a magánnyugdíjpénztár.)

Egy biztos: mi magunk nem tehetünk semmit, nem vagyunk a felelősek a sorsunkért.

Ez az a pillanat, amikor ránk villant a közvélemény-kutatók vakuja. Nekünk pedig itt kéne elgondolkodnunk. Magyarország mindenkori kormányainak ugyanis kifejezetten jó, ha hiszünk a szabadkőművesekben, a nemzetközi Simicskákban, a Bilderberg csoportban. (Ez nagyon szépen visszaköszön a mostani kormány retorikájából is: senkinek ne legyen illúziója, miért egyik legfőbb ellenségünk most Európa és miért jelentgeti fel a bankokat a CÖF.) Tőlük akár hihetnénk abban is, hogy a világot tényleg Zorg, a földönkívüli kormányozza egy négy teknősbéka hátán álló elefántra ültetett plüssmedve buksi fejéből tekintgetve – csak nehogy véletlenül elgondolkozzunk arról, hogy saját sorsunkért valójában magunk vagyunk felelősek. Mert ha igen, akkor egyszer csak képesek leszünk meglátni saját hibáinkat, szembenézni a sorsunkkal és sírás helyett ezt az egész bandát elzavarni a francba.

„A jó művész lop, a rossz művész másol.” Picasso

Hétfőn az Index megeresztett egy írást arról, hogy az MTV(A) legújabb nagy(nak szánt) durranása, a Jakupcsek Gabi nevével fémjelzett Ridikül az ABC „The View” – ezt leginkább nézőpontnak fordíthatnánk – című műsorának a nyúlása. A cikk nem váltott ki különösebb visszhangot, mint ahogy Jakupcsek első műsora sem, de három adás után érdemes megvizsgálni, vajon elfogadható-e az az álláspont, hogy a „The View” előképe-e a Ridikülnek.

Hölgyeim (és Uraim), a válasz egyértelmű nem. Lehet, hogy a két műsor alapötletében – négy nő beszélget egymással a világ dolgairól – és néhány apróságban (közönség, napi vendég, esetleg témák) még megfeleltethető lenne egymásnak, de a megvalósítás minőségében és az alkotói szándékban olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, a Hacktion a Trónok Harcától, Jakupcsek Gabriella Whoopy Goldbergtől, az MTV(A) az ABC-től.

A "The View" ugyanis egy ízig vérig televíziós produktum. lendületes, szórakoztató, a Ridikül pedig – most tekintsünk el a rettenetesen bu(gyu)ta névválasztástól – ehhez képest valami önképzőköri fércmű, aminek, ha egy kis közösségi televízió portfóliójában látjuk, még megbocsájtjuk a hiányosságait, de a Nemzeti Közszolgálati Egyesen már kevésbé. Kezdjük a főcímmel: animáció, történelmi színvonalon kivitelezve. A nézőnek a Dire Starits „Money From Nothing” című dalához készített videoklipje jut eszébe róla – igen, „I want my, I want my, I want my MTV”, ugye tetszik az áthallás? – egy őskövület abból az időből, amikor még kompjútergrafikának hívták a CGI-t. Még mielőtt elkezdődnék a műsor, át kell esnünk a magyar televíziózás történetének leggrízesebb, legmodorosabb felkonfján, amiről, ha nem tudnánk, hogy felvételről megy, azt gondolnánk, hogy Rákay Kálmán kockaparókás testdublőre öblögeti a színfalak mögött, miközben saját tükörképére meredve kiveri magának. Ezalatt megmutatjuk a foghíjas (!), nyilvánvalóan biodíszlet szintjén kezelt közönséget, a kezdőnégyest, majd a csajok belecsapnak a lecsóba… De bocs, a belecsapás már a „The Wiew” lenne.

Nálunk marad egy lassú, enervált felvezetés a műsor házigazdájától néhány erőltetett poénnal, majd indulhat(na) a traccs. Ami persze nem indul be azon egyszerű okból kifolyólag, mert a meghívott hölgyeknek semmi közük egymáshoz. Nincs kohézió sem közöttük, sem a műsor házigazdája között: ezt ha másnak nem, de a műsor producerének, Halkó „Marslakók” Gabriellának vagy megrendelőjének, Szilágyi „Akkor Hívjuk Meg Benny Hillt, Hogy Legyen Nézettség” Adrienn-nek észre kellett volna venni, amikor sokadszorra nyálazták végig az ABC eredeti adásait. Igen, csajok, az ABC showja elsősorban attól működik, hogy az ott szereplő nőstények be vannak zsúfolva egymás mellé és kénytelenek folyamatos interakcióban lenni egymással. Whoopy Goldberg, Barbara Walters, Joy Behar, Elisabeth Hasselback, Sherri Sheperd persze nagyon jó képességű, többszörösen díjazott előadók, akik akkor is eljátszanák, hogy reagálnak egymásra és nem befagyott, feszengő fap_nák, ha történetesen perben állnának. Összeszokott, ezres fordulatszámmal pörgő komikák, akik nem műsort készíteni akarnak, hanem szórakoztatni, úgy, hogy közben ők maguk is jól szórakoznak. Igaz, ott a stáb mindent meg is tesz azért, hogy helyzetbe hozza őket és legalább két krán segíti az operatőrök munkáját, hogy átjöjjön a hangulat. Nálunk, mint Berecz elvtárs kézivezérlése alatt, félközelit félközelire vág a rendező, még véletlenül sem mozdul meg a kép és az adásrendező valószínűleg kimehetett cigizni felvétel közben, mert olyan véletlenül sincs, hogy míg beszél valaki. a statikus monológ alatt esetleg látnánk egy ellenreakciót.

A Ridikül jobb sorsra érdemes papa mozija a nagymamáknak, egy olyan televíziótól, ami nem szórakoztatni akarja, hanem lenézi nézőit, de azért folyamatosan megsértődik rájuk, ha elkapcsolnak. Egy ilyen konstellációban sajnos semmit nem számít, ha néha igazi egyéniségek is ülnek az adás meghívottjai között, sőt, a házigazda életkorát és korábbi megnyilvánulásait meghazudtolóan annyira jól néz ki, hogy nyugodtan megkaphatná a „Nemzet MILFje” kitüntetést Balogh Zoltántól a követketző nemzeti ünnepen – vegyük úgy, hogy én most fel is terjesztettem.

Tudom, minden egyes induló műsornak kritikus az első hete, de sajnos a Ridikül kudarca elrendeltetett. Ennek oka pedig nem lesz más, mint a készítők üvöltő dilettantizmusa, a lelketlen és fáradt rendezés, a profi research és a felkészülés látható hiánya – és valószínűleg nem tesznek jót azok a pletykák sem, miszerint az MTVA-n belül máris listák készülnek, hogy kiket és mi okból tilos meghívni az adásba. Pedig olyan könnyű lett volna srácok: simán csak el kellett volna lopni egy formátumot, hátradőlni a székben és engedni, hogy működjék.

Fotó: ABC / MTVA -  Zih Zsolt