Tüntettek a magyar filmesek az Uránia Filmszínháznál, mert – részben filmek hiánya miatt – elmarad a Magyar Filmszemle. A Böjte József által szervezett demonstráción az Index információi szerint részt vett Vészi János, Koltai Lajos, Sas Tamás és Tarr Béla is – utóbbiról még annyit kell tudnunk, hogy az utóbbi időben többször támadta a Nemzeti Filmalapot, benne pedig személyesen Andy Vajna kormánybiztost, korábban sikeres (?) hollywoodi producert, személyesen őt, illetve az általa kialakított rendszert okolva a magyar filmek hiányáért.

Pedig a helyzet nem ilyen egyszerű. Divat leírni, de a magyar film évtizedek óta morális és művészi mélyrepülésben van, amiért pont, hogy nem Vajna, hanem a tüntetők jó része a felelős. Először is: tudomásul kell venni, hogy a film üzleti termék. Nem akarnék káelcsabai és wermerandrási magasságokban szárnyalni, de sajnos éppen olyan, mint a mosószer: meg kell finanszírozni, elő kell állítani valamiből, be kell csomagolni és el kell adni. Ha sikerült, be lehet söpörni a pénzt, ha pedig nem, el lehet tűnni a balfenéken. (Most ne gyertek nekem a "magaskultúra kontra kommersz" topikkal - egy egészséges kultúrával és jól működő filmiparral rendelkező országban egyszerűen muszáj, hogy legyenek olyan filmek, amelyek visszahozzák a beléjük fektetett pénzt.)

Az Uránia előtt tüntető urak és holdudvaruk úgy tesznek, mintha soha az életben nem hallották volna a nézőszám, a teremkihasználtság és a megtérülés fogalmakat. Úgy tesznek, mintha a filmesnek alanyi jogon járna az államtól évente 200-1800 millió, hogy megvalósíthassa az épp aktuális agymenését – gyakran úgy, hogy az el se jusson a mozikba vagy ott csak 20 ember előtt játsszák. Az említett urak nem látják be, hogy a magyar filmnek kifejezetten a Vajna féle filmtámogatási rendszer vagy egy erre hajazó szisztéma jelentheti a túlélést – már ha készülnének filmek, persze. (Remélem, fognak.)

A magyar film – ezt lehet nem tudomásul venni – most igenis a 0-ik óráját éli. A 2010-es reboot után Vajnáék kiválasztották a támogatható könyveket, történeteket, jó részük már gyártásban van, és tavasszal valószínűleg lesznek bemutatók is. Addig ki kell böjtölnünk. A filmgyártás sajnos, ilyen időigényes műfaj: az ötlet megszületésétől a forgatókönyv megírásán keresztül az előkészítésen, a forgatáson és az utómunkán át gyakran másfél, két év is eltelik, míg a produktum moziba kerül – ezt pedig pont a tüntető urak tudják a legjobban. Ebben a pillanatban számon kérni a nem létező filmeket farizeusság, különösen attól a Tarr Bélától, akinek nemzetközi hírű életműve olyan produkciókból áll az utóbbi időben, amelyek a rendező alkotómódszere és személyisége miatt finoman fogalmazva is nehezen készültek, és nem kifejezetten közönségmágnes alkotások. A Koltai féle Sorstalanságot is felhozhatnánk iskolapéldának, hiszen a gyártása során a kompromisszumképtelen és nagyra törő alkotók gyakorlatilag megzsarolták az államot némi pluszforrásért - de egyébként Tarr is ezt tette, miután öngyilkos lett a Londoni férfi producere és megállt a produkció.

Szomorú, de igaz: az embereknek újra rá kell szokniuk a magyar filmre. Észre kell venniük, hogy vannak egyáltalán, érdemes jegyet váltani rájuk, érdemes bemenni a moziba. Természetesen szar ügy, hogy az elmúlt időben állami pénzből nem készültek filmek, de nézzük meg, hol van az leírva, hogy csak és kizárólag állami támogatással lehet/kell filmet forgatni?

Bulgáriában, Romániában, Csehországban, Szerbiában, Ausztriában, Lengyelországban, Észtországban miért készülhetnek közönségsiker alkotások magántőkéből? És nálunk miért nem?

Nagyon hosszú tanulmányban lehetne megválaszolni a kérdést, de most elégedjünk meg egyetlen mondattal: azért, mert a fenti országokban sehol nem volt annyira korrupt és kontraszelektált a filmszakma, mint itthon, Magyarországon az elmúlt 15 évben. Szomorú tény, de így van: aki ebben az időszakban állami pénzből filmet forgatott az országban, akaratlanul is hozzá tette kis építőkockáját a lemutyizott döntések, urambátyám visszacsorgatások, elsikált tartozások, és dilettáns döntések gigantikus szarvárához, amit a Tóth Erzsébet – Grunwalsky Ferenc – Vincze László uralkodása alatt emeltek a Magyar Mozgókép Közalapítványban. A kormányzat 2011-ben belátta, hogy ezt a várat nem lehet tovább festegetni, kölnivel fújdogálni: fel kell robbantani, és új filmszakmát kell építeni helyette – ehhez kérte fel Vajnát. Egyelőre kétesélyes, sikerül-e neki – most úgy látszik, igyekszik, de már ő is kezdi megismerni a korlátait. De egy biztos: támadni csak akkor lehet, ha elkészült az első olyan film, amit már az új rendszer szerint gyártottak és az megbukott. Addig is nem tehetünk mást, csak szurkolhatunk, hogy lesz még vádemelés az MMKA ügyben, és a végén csak megtudjuk Sipos Árontól Kálomista Gáborig kik és hová bűvészkedték el a milliárdokat.

(Fotó: MTI, Kallos Bea)