Egy csoportosulás előre bejelenti, hogy felállítja egy politikai vezető – egy, állításuk szerint nyíltan verseny- és demokráciaellenes, cezaromán politikai vezér – hungarocell szobrát, abból a célból, hogy egy politikai performance (tüntetés) során ledöntse.
Figyelem, a felállítás célján van a hangsúly. Nem azért emelik, hogy emléket állítsanak, nem azért, hogy megkoszorúzzák, hanem, hogy ledöntsék. Összegyűlnek, beszédeket mondanak, megteszik, amit bejelentettek, majd az akció után a habszivacs figura leszakadt (vagy előre lefűrészelt) fejét egy sajátos utcaszínházi előadás keretében elviszik a Terror Házához és ott hagyják. Nem magát az illetőt magát húzzák karóba, hurcolják körbe a városon, szegezik ki a városkapura, még csak nem is a neki közpénzből emelt emlékművet cincálják apró darabokra, hanem egy jelképet, amely bár kezdetleges és művészileg vitatható formában, de találóan jellemzi a megformázott személy és a mögötte felsorakozott garnitúra jellemét és gondolkodását.
Nem is olyan régen volt egy másik csoport, ami egy másik politikus beszédén felbuzdulva egy kőből épített jelkép (székház) elé vonult, emberéleteket veszélyeztetve, autókat felgyújtva megostromolta azt, majd betört oda és kirabolta a büfét. Igaz, nem vitt magával semmit néhány szendvicsen és csokoládészeleten kívül és azt sem azért, hogy a Terror Háza előtt letegye, viszont utána még heteken át hugyozott és szart egy köztérre az ország háza előtt. Van-e különbség a két performance között – mármint azon kívül, hogy az előbbi Magyarország érvényes törvényeinek betartásával zajlott?
Úgy látszik, van. Az egyik egy nemes cél érdekében létrejött, a hatalmon lévő döntéshozók és a kormányzás hibáira mutatva, az ország dilettáns és autokrata rezsimjét megszemélyesítő politikai vezetőjének elküldését célzó, őszinte reakció, a másik politikai barbárság, egy aljas merénylet, amely a békés emberek ízlés- és ingerküszöbét túllépve váltott ki médiavisszhangot. Mindenki döntse el, hogy neki melyik volt melyik.
Nem az a baj az az újkonzervativizmussal, hogy létezik, hanem az, hogy behódolunk neki. Az emberi társadalmi fejlődés spirális ciklusaiban a hatást mindig ellenhatás, a reformációt ellenreformáció, a forradalmat ellenforradalom, az elrendeződést visszarendeződés követte. Az viszont probléma, ha nem meggyőződésből, hanem érdekből (félelemből, számításból, anyagi haszon reményében) csatlakozik az ember egy párthoz vagy ideológiához és amit tesz, azért teszi, mert úgy érzi, hogy elvárják tőle (öncenzúra). A hungarocell szobor még talán földet sem ért, ledöntői azonnal két pártra szakadtak. Az egyik csapat nyakát behúzva már másnap cenzúrázta önmagát – izé, én a ledöntéssel egyetértek, de a fejcipeléssel nem – majd hazai közélet egyik legkínosabb magyarázkodásába kezdett. Miért is? Mert egy megtervezett gesztus erejével tisztán és érthetően elmondták, mit gondolnak arról a rezsimről, ami ellen tiltakoztak? Egyik ismerősöm mindmáig őrzi otthonában az 1956-ban ledöntött Sztálin szobor egy darabját. Ha most fogná és letenné a Terror háza előtt, politikai barbarizmus lenne?
Az ellenoldal némi teketória után levélben reagált, amelyben úgy gondolják, a hungarocell jelkép ledöntése és meghurcolása nem fér össze a „jó ízléssel és a gyermekeink jövőjéért érzett felelősséggel". Nem, a jó ízléssel az nem fér össze, hogy a tüntetés mismásolói és a levél aláírói, nyilván más-más indíttatásból, de úgy tesznek, mintha az erkölcs kizárólagos letéteményesei lennének. A gyermekeink jövője, amiért aggódunk, pont akkor lenne szebb és tisztább, ha el tudnánk magyarázni nekik, egy elnagyolt habszivacs szobor feldarabolása miért nem egyenlő egy ember feldarabolásával.
„A szabad, sőt szenvedélyes vitára mindenkit bátorítunk." – írja a levél. Tessék, mi lehet szenvedélyesebb vitaindító egy papírmasé jelkép ledöntésénél?
Fotó: Túry Gergely (HVG)
